Az Utolsó Bárd
Magányos alak áll fent a hegytetõn,
Lágy szellõ fúj felé az erdõ felõl.
A mélyben lent fekszik az egész nagyvilág,
Élet s halál titkait mind ismeri már.
Letûnt, ám büszke nép végsõ sarja O,
Dalnok, s dalában ott van múlt, jövo.
Hosszú útja lassan, ím már vége felé jár,
Hisz füstöt hoz a szél, és lángol a határ.
Egykoron az ember még tisztelte õket,
A sárkányok voltak az öregek s bölcsek.
Az ég s a föld urai békében éltek,
Az ember akkor még nem rettegte õket.
Amikor még nem volt céltalan gyûlölet,
Hazugság, hamis hit nem tépett lelkeket,
Jóság és gonoszság egyensúlyban élt,
De sárkányok haragjától izzik most az ég.
[Ref.:]
És szól a dal, száll az ég felé,
Az életet viszi el holt földek felé.
És él a vér, a békét hozza el,
Letûnt korok árnya új életre kel.
Ím parázsló földek: a tûz nyelve szólott.
Felperzselt erdõk, izzó vörös égbolt.
Sárkányok lángja emészti el végleg,
Hogy hamvából keljen újra tiszta ének.
A pusztulás közepén büszkén áll a lángban,
Dühös szelek hozzák hangjait dalának.
A domb ahol áll, az lesz végsõ sírja,
De éneke a romlást örökre megírja.
Így lett hát vége az utolsó bárdnak,
De dala megmaradt a kövekben, fákban.
Éneke átszáll zöld mezõk fölött,
Hegyekben visszhangzik, folyókban hömpölyög.
És ha némán ülsz, csendben, tán Te is hallhatod,
Mert bennünk él, csak bennünk, örökké élni fog..
[Ref.:]
És szól a dal, száll az ég felé,
Az életet viszi el holt földek felé.
És él a vér, a békét hozza el,
Letûnt korok árnya új életre kel,
Új reményt hoz el.
El Último Bardo
Una figura solitaria se alza en la cima de la montaña,
Una suave brisa sopla desde el bosque.
En lo profundo yace el mundo entero,
Conoce los secretos de la vida y la muerte.
La última semilla de un orgulloso pueblo,
El trovador, en su canción está el pasado y el futuro.
Su largo viaje lentamente llega a su fin,
Pues el viento trae humo y arde la frontera.
Antaño, la gente los respetaba,
Los dragones eran los ancianos y sabios.
Los señores del cielo y la tierra vivían en paz,
El hombre entonces no los temía.
Cuando no existía el odio sin razón,
La mentira, la falsa fe no destrozaban almas,
La bondad y la maldad vivían en equilibrio,
Pero ahora el cielo arde por la ira de los dragones.
[Estribillo:]
Y suena la canción, se eleva hacia el cielo,
Lleva la vida hacia las tierras muertas.
Y la sangre vive, trae consigo la paz,
Las sombras de eras pasadas renacen en nueva vida.
Ahora campos en llamas: la lengua del fuego habló,
Bosques quemados, cielos rojos ardientes.
El fuego de los dragones los consume por completo,
Para que de sus cenizas surja de nuevo un canto puro.
En medio de la destrucción orgullosamente arde,
Los vientos furiosos llevan los sonidos de su canción.
La colina donde se encuentra será su tumba final,
Pero su canción escribirá la ruina para siempre.
Así llegó el fin del último bardo,
Pero su canción permaneció en las piedras, en los árboles.
Su canto se eleva sobre los campos verdes,
Resuena en las montañas, fluye en los ríos.
Y si te sientas en silencio, quizás puedas escucharlo,
Porque vive en nosotros, solo en nosotros, vivirá por siempre.
[Estribillo:]
Y suena la canción, se eleva hacia el cielo,
Lleva la vida hacia las tierras muertas.
Y la sangre vive, trae consigo la paz,
Las sombras de eras pasadas renacen en nueva vida,
Traen una nueva esperanza.
Escrita por: Siegl András