Mécsvilág
Mécsvilág
Õszvégi alkonyat. Kis szobában két szék. Az ablakon kopott, üres szilvafa sziluettje, aranysárga, mécsbarna fény a vékony, halott ágak között, árnyék a falon a sötétjük. Minden sárga és barna idebenn, mint ázott, árva utak alján nyári léptek ki-kigyúló emléke.
Csend van. Mérhetetlenül mély, hervadt õszi csend. Mellettem fekszel. Nem szólunk. Öleljük egymást, szemben az ablak. Rád nézek, te visszanézel belém és megcsókolsz. Édes a szád, meleg a nyelved.
Lehunyom a szemem és érzem a mosolyod a csókodban. Nem szeretkezünk. Szorítalak és szorítasz, bújok és bújsz, mozdulsz és mozdulok. R
ád nézek újra, te mosolyogsz a halvány, fáradt fényben, arany a hajad, esti nap a szemed. Arcod két tenyeremben, gyönyörû vagy, létezel.
Létezem. Béke van, elalszunk. Szívemben dobogó szíved és halkan kering bennem álom és pogány, égõ kívánság: ne mozduljon meg a Föld hajnalig! Soha többé.
Mundo de la medianoche
Mundo de la medianoche
Atardecer de otoño. Dos sillas en una pequeña habitación. La silueta desgastada de un ciruelo vacío en la ventana, luz dorada y marrón de vela entre las delgadas ramas muertas, sombras en la pared de su oscuridad. Todo es amarillo y marrón adentro, como los recuerdos de pasos de verano que se encienden en los caminos empapados y solitarios.
Silencio. Un silencio otoñal insondablemente profundo. Estás acostada a mi lado. No hablamos. Nos abrazamos, frente a la ventana. Te miro, tú me miras de vuelta y me besas. Tu boca es dulce, tu lengua cálida.
Cierro los ojos y siento tu sonrisa en tu beso. No hacemos el amor. Te abrazo y me abrazas, me acurruco y te acurrucas, me muevo y te mueves. Te miro de nuevo, sonríes en la tenue luz cansada, tu cabello es dorado, tus ojos son el sol de la noche. Tu rostro entre mis manos, eres hermosa, existes.
Existo. Hay paz, nos quedamos dormidos. Tu corazón late en mi pecho y en mí circulan suavemente sueños y deseos ardientes: ¡que la Tierra no se mueva hasta el amanecer! Nunca más.