Újra Kísért
Szemem fényét vesztem el
a világ eloldott keze által,
az úr haragja az ember haragja,
s a szenvedés kútja az ember maga.
Az álmom újra és újra kísért,
könnyekben látom gyermekem szemét.
S a lehelet a jéghideg szobák falán,
csábítja õt a holtak után.
S ha kinyitom szememet, mindig temetnek,
egy másik anyát egy másik gyermek.
Sokan sírnak s futnak riadtan
de én már nem, én maradok szakadatlan.
Nekem az élet már nem árthat,
láttam minden árnyát a világnak.
Az elmúlás zenéjét kórusok zengik,
s a jéghideg szél fagyos dalt hegedül.
Szerelmünk ágya mint néma sír néz rám,
mennyi emlékkel állok itt egyedül.
Una vez más atormentado
Pierdo la luz de mis ojos
por la mano suelta del mundo,
la ira del señor es la ira del hombre,
y el pozo del sufrimiento es el propio hombre.
Mi sueño me atormenta una y otra vez,
veo lágrimas en los ojos de mi hijo.
Y el aliento en la pared de las habitaciones heladas,
lo seduce hacia los muertos.
Y cuando abro mis ojos, siempre están enterrando,
a otra madre, a otro niño.
Muchos lloran y corren asustados
pero yo ya no, yo permanezco inquebrantable.
La vida ya no puede dañarme,
he visto todas sus sombras en el mundo.
Los coros entonan la música de la muerte,
y el viento helado toca una canción fría con el violín.
Nuestra cama de amor me mira como una tumba silenciosa,
con cuántos recuerdos me quedo aquí solo.