Mégegyszer
Mégegyszer... (Once Again...)
Bús fejünket vad kõsziklák;
rejtögetik, lappontgatják.
Jártunk-keltünk eltakarja,
erdõk, berkek bús avarja.
Amerre bujdokol, erdõn-hegyen át,
Ne mossa le zápor a lába nyomát!
Avarba ne rejtse levéltakaró,
Szél el ne söpörje, ne födje be hó!
Amerre jár lovunk lába,
sír az erdõ minden fája,
bús árnyéka ráhulldogál,
a bujdosó katonákra.
Õrizze meg épen a sûrû vadon,
maradjon sugaras mindig az a nyom,
minden kis porszeme sértetlen álljon,
hogy az én kedvesem visszataláljon!
Sebeink nem szûnnek meg fájni, égni,
nem enyhültek, újulnak szenvedési.
Rég alva járunk, és némán vérzünk...
Hova tûnt régi dicsõségünk?
Ha mégegyszer, mégegyszer felvirradna,
szabadságunk lehanyatlott napja!
Hej, ha Te, jó Urunk, meghallgatnád
a Te bujdosóidnak dalát...
Una vez más
Una vez más...
Nuestras cabezas entre rocas salvajes;
se esconden, se asoman.
Caminamos cubiertos,
los bosques, los claros, tristes montones de hojas.
Donde se esconde, a través de bosques y montañas,
¡Que la lluvia no borre sus huellas!
Que no lo oculte la hojarasca,
¡Que el viento no lo barra, ni lo cubra la nieve!
Donde pisan los cascos de nuestros caballos,
llora cada árbol del bosque,
su sombra cae pesadamente,
sobre los soldados errantes.
Que conserve intacto el denso bosque,
que siempre brille la huella,
cada pequeño grano de polvo permanezca indemne,
para que mi amada pueda regresar.
Nuestras heridas no dejan de doler, de arder,
no se alivian, se renuevan los sufrimientos.
Caminamos dormidos, y en silencio sangramos...
¿Dónde quedó nuestra antigua gloria?
Si una vez más, una vez más amaneciera,
el día decaído de nuestra libertad.
Oh, si Tú, buen Señor, escucharas
la canción de tus errantes...