Éjmély
Éjmély
Százfelé gurult a napfény,
árokba, kövekbe, mohába szét,
víz viszi, víz viszi hozzád
szunnyadás sárga jelét.
Medveanyám, jön az éjjel,
gomolygó õsködök álmom,
csontomból feltör a fagymúlt,
borítsd be parány világom.
Bundád én menedékem,
csöndverem árva magányban,
gombafonál szövi szívem
elhagyott mészcsigaházban.
De menni kell, halni kell mégis,
süllyedni sûrû avarba,
sárba tör szénszínû törvény,
titokszemû halalakba.
Profundidades
Profundidades
La luz del sol rodaba en todas direcciones,
en zanjas, piedras, musgo se dispersaba,
el agua te lleva, el agua te lleva hacia ti,
el signo amarillo del letargo.
Mi madre oso, la noche se acerca,
mis sueños se enredan en antiguos instintos,
del hielo pasado brota de mis huesos,
cubre mi diminuto mundo.
Tu piel es mi refugio,
mi soledad huérfana en la cueva del silencio,
mi corazón se teje como hilo de seta,
en una casa de caracol abandonada.
Pero debo irme, debo morir aún,
hundirme en la densa hojarasca,
el grisáceo barro se rompe,
en las formas de la muerte de ojos secretos.