JáNOS VITéZ
János vitéz lépked az utcán,
egyedül van, mégse fél,
keserü-szép csatákról
mesél a háta mögött a szél.
A sárkány szívébe döfte
éles fegyverét,
de érezte, hogy nem ölte még meg,
ó, a fenevad szellemét.
Az újságok mind megírták
a gyözelmi híreket,
János vitéz mégis tudta,
hogy ö most még nem ülhet ünnepet.
Hisz fekete vértöl mocskos
a visszaszerzett drágaság,
s férgektöl nyüzsög a város,
a sötétség nem adta meg magát.
János vitéz buszra száll,
szemében éberség,
a végsö halálos harc
az úton valahol várja még.
Felnéz a Citadellára,
sötét az utca és a tér,
de a homály lassan eloszlik,
ahova lép, ahová csak elér
JÁNOS VITÉZ
János el valiente camina por la calle,
está solo, pero no tiene miedo,
reminisce sobre batallas amargas y hermosas
el viento detrás de él.
Clavó su afilada arma
en el corazón del dragón,
pero sintió que aún no lo había matado,
oh, el espíritu de la bestia.
Los periódicos informaron
de las noticias de la victoria,
pero János el valiente sabía
que aún no podía celebrar.
Pues la sangre negra ensucia
el tesoro recuperado,
y la ciudad está plagada de gusanos,
la oscuridad no se rinde.
János el valiente sube al autobús,
con vigilancia en sus ojos,
la última batalla mortal
aún lo espera en algún lugar del camino.
Mira hacia la Ciudadela,
la calle y la plaza están oscuras,
pero la oscuridad se disipa lentamente,
donde pisa, a dondequiera que llega