Misanthropia
Fájdalom, keserû magány
Végtelen gyilkos homály
Kietlen poros úton jár
Egyszer majd önmagára talál
Két hegycsúcs közt a fellegvár
A sóhaj sem visszhangzik már
Vérzõ szív, és egy sápadt arc
Ez volt az utolsó... Harc!
Csillogó szempár, mi lelkembe néz
Két kósza könnycsepp, ennyi az egész
Talán a véletlen, talán a kegyetlen világ...
(Vette el azt az érzést, ami mindig sorára vár)
Talán a képzelet, talán egy nem létezõ száj
(Mondta el, hogy mit érezzek, amitõl kevésbé fáj)
Talán a létezés, talán, hogy érzem azt, hogy ég
(Ég és föld, amit érzek s mit érzek, hogy érezhetnék)
Ne várd el tõlem azt, hogy ellenség légy
Várnék még, de ennyi most már tényleg elég
Két hegycsúcs közt a fellegvár
A sóhaj sem visszhangzik már
Vérzõ szív, és egy sápadt arc
Ez volt az utolsó harc!
Zöld falevél, fújja a szél
Egymaga jár és kél
Száz kicsi dallam, száz üres szó
Mindig ugyanaz mégsem jó
Egy kopott téglafal
Vár volt talán, vagy csak õrzi a testet
Erdõ sötét árnyai
Védõ kart nyújtanak, átölelik a lelket
Kívül az ember, belül csak egy gyermek
Mindkettõ úgy tesz, mintha másik lenne
Egyik a falon kívül, másik a falon belül vár
Hogy mire, az neki is talány...
Álmok szigetén, felhõk peremén
Ringó képek
Szállok sebesen, mégis kevesen
Érzik a véget
Õrök hadai, város falain
Fegyvert fognak
Kormos menedék, szálló lövedék
Nem léteznek...
Egyszarvúk és vámpírok közt
Csillogó réteken látom e
Tündérföldrõl szóló mesét még..
De ennyi elég!
Szív... Amit földhöz csaptak
Lét... Amit eltiportak
Dal... Ami nem szól többé már...
Vár... Ami összeomlott
Kép... Amit foltot hagy
Az érzés, mely messze száll...
Vég nélkül azt kérdem, miért?
Nincs szív, hát nincs veszteség
Kezdet a fájdalmas vég
Utolsó zord ölelés...
Misantrópia
Dolor, amarga soledad
Infinita oscuridad asesina
Caminando por un sendero desolado y polvoriento
Algún día se encontrará a sí mismo
Entre dos picos, el castillo
El suspiro ya no resuena
Corazón sangrante y un rostro pálido
¡Esta fue la última... Batalla!
Un par de ojos brillantes que miran en mi alma
Dos lágrimas errantes, eso es todo
Quizás la casualidad, quizás el mundo cruel...
(Robó ese sentimiento que siempre espera su turno)
Quizás la imaginación, quizás una boca inexistente
(Dijo lo que debería sentir, para que duela menos)
Quizás la existencia, quizás sentir que arde
(Cielo y tierra, lo que siento y lo que podría sentir)
No esperes que sea tu enemigo
Podría esperar más, pero ya es suficiente
Entre dos picos, el castillo
El suspiro ya no resuena
Corazón sangrante y un rostro pálido
¡Esta fue la última batalla!
Una hoja verde sopla el viento
Caminando solo y levantándose
Cien pequeñas melodías, cien palabras vacías
Siempre lo mismo, pero no está bien
Un muro de ladrillos desgastado
Quizás era una fortaleza, o solo guarda el cuerpo
Las sombras oscuras del bosque
Ofrecen un brazo protector, abrazan el alma
Por fuera un humano, por dentro solo un niño
Ambos actúan como si fueran el otro
Uno espera fuera del muro, el otro dentro del muro
Para qué, es un misterio incluso para él...
En la isla de los sueños, en el borde de las nubes
Imágenes oscilantes
Vuelo rápidamente, pero pocos
Sienten el final
Los eternos ejércitos, en las murallas de la ciudad
Empuñan armas
Refugio oscuro, bala voladora
No existen...
Entre unicornios y vampiros
En prados brillantes veo
Una historia sobre el país de las hadas aún...
Pero ¡ya es suficiente!
Corazón... Que fue golpeado contra la tierra
Existencia... Que fue pisoteada
Canción... Que ya no suena más...
Fortaleza... Que se derrumbó
Imagen... Que dejó una mancha
El sentimiento que vuela lejos...
Infinitamente pregunto, ¿por qué?
No hay corazón, entonces no hay pérdida
El comienzo del doloroso final
El último abrazo severo...