Sírok között
A fájdalom, mely fogva tart... lassan felemészt...
S a csillagok megfeketedett szemeikkel nézik létem megbújva a felhõk mögött.
A sírokat látva szenvedéssel megtelt szemeim könnyeket hullatnak...
A vágy könnyeit. Bánattal telt lelkek otthona... elrejtve mélyen bennem.
Leírhatatlanul szép a táj... mely már nem emlékszik, de érez.
A fák vén karjai óvják a fény hamis illúzióitól...
S ringatják szürke gyermekeiket idõtlen idõkig...
Várva az üresség gyönyörû ajándékára.
A köd is tiszteletét teszi a szelek által átjárt világban…
Selymes hideg érintése átfonja síró lelkem, mint egy anya remegõ ajkai
Melyek búcsúzóul meleg szavakat ejtenek haldokló magjához.
Bizakodva görnyedek egy fa tövében… hogy karjai egyszer engem is megérintenek
S szürke gyermekekén ringatnak… s óvnak.
Míg az üresség át nem adja gyönyörû ajándékát.
Entre tumbas
La dolor, que me aprisiona... lentamente me consume...
Y las estrellas con sus ojos ennegrecidos observan mi existencia escondida detrás de las nubes.
Al ver las tumbas, mis ojos llenos de sufrimiento derraman lágrimas...
Las lágrimas del deseo. El hogar de almas llenas de tristeza... ocultas profundamente en mí.
El paisaje es indescriptiblemente hermoso... que ya no recuerda, pero siente.
Los viejos brazos de los árboles protegen de las falsas ilusiones de la luz...
Y mecen a sus hijos grises por tiempos eternos...
Esperando el hermoso regalo del vacío.
La niebla también muestra respeto en un mundo atravesado por los vientos...
Su suave y frío toque envuelve mi alma llorosa, como los labios temblorosos de una madre
Que, como despedida, pronuncia palabras cálidas a su semilla moribunda.
Con esperanza me inclino junto a un árbol... para que sus brazos me toquen algún día también
Y me mezan como a sus hijos grises... y protejan.
Hasta que el vacío entregue su hermoso regalo.