Egyszer
Ahogy átölel a fájdalom, érzem a szenvedés kacaját a lelkemben... és tudom, hogy még élek.
Távol a dombok mögött homály ereszkedik a végtelenbõl, és beborítja a holtak felemésztett múltjait.
Tudom, hogy várnak... s tudják, hogy várom. Most sírok mert körülöttem minden fáj.
A múlt mindig emlékeztet, mert szereti nézni a vonaglásom...
Ahogy lelkem remegve vágyódik a dombok mögé, de testem fogva tartja és kínozza.
A csillagok is szomorúan néznek bele az univerzumba... örökké.
Ez a sorsuk... és tudják. Talán hamarosan lelkem kiszabadul testem fogságából,
és sikoltva alászáll a tér és idõ origójába. És ott lesz körbevéve a magányommal...
Fekete, üres állapot. S a múlt melyre nem emlékszem mást kínoz majd... és én boldog leszek...
Én és a magányom.
Una vez
Cuando el dolor me abraza, siento la risa de sufrimiento en mi alma... y sé que aún estoy vivo.
Detrás de las colinas la oscuridad desciende desde el infinito, cubriendo los pasados consumidos de los muertos.
Sé que me esperan... y saben que los espero. Ahora lloro porque todo a mi alrededor duele.
El pasado siempre me recuerda, le gusta ver mi agonía...
Como mi alma anhela temblorosa detrás de las colinas, pero mi cuerpo la retiene y la tortura.
Las estrellas también miran tristemente hacia el universo... por siempre.
Ese es su destino... y lo saben. Quizás pronto mi alma se liberará de la prisión de mi cuerpo,
y descenderá gritando hacia el origen del espacio y el tiempo. Y allí estará rodeada de mi soledad...
Un estado negro y vacío. Y el pasado, que no recuerdo, torturará a otros... y yo seré feliz...
Yo y mi soledad.