Mélyen legbelül
Egy hely ami nincs sehol... Egy fa elveszett sóhaja...
Álmatlanságom egy tükörbe zárva, ahol önmagam bámulom.
Esõcseppek folynak végig kiszáradt ajkamon, mely némán,
kiált a reménytelenség szívébe. Most utazom... Vándor vagyok...
Összevarrt szemekkel nézem bús arcom... Egy mezõ... Mindenhol
színes virágok ülnek... Beszélgetnek... Számomra nincs hely...
Színtelen vagyok és lehet, hogy már nem is élek. Lehet, hogy álmodom?!
Nem... Hisz álmatlan vagyok... Hideg szél nyaldossa húsom... Fázom...
Átölelem önmagam remegõ karjaimmal... Elrejtõzöm a félelmeim közé...
Ott biztosan nem találom meg magam... Reménytelen... Ott vagyok...
Félek magamtól... Sötét van... Valaki hív... Nevem suttogja... Nem
látom tisztán... Lassan közeledik... Enyhül a félelmem...
Ó, hát te vagy az... Már nem félek...
Profundamente en el interior
Un lugar que no está en ninguna parte... El suspiro perdido de un árbol...
Mi insomnio encerrado en un espejo, donde me contemplo a mí mismo.
Gotas de lluvia recorren mis labios resecos, que en silencio,
gritan en el corazón de la desesperanza. Ahora viajo... Soy un vagabundo...
Observo mi rostro triste con ojos cosidos... Un campo... En todas partes
se sientan flores de colores... Conversan... Para mí no hay lugar...
Soy incoloro y tal vez ya no esté vivo. ¿Quizás estoy soñando?!
No... Pues estoy despierto... El frío viento acaricia mi piel... Tengo frío...
Abrazo mi ser tembloroso con mis brazos... Me escondo entre mis miedos...
Seguramente no me encontraré allí... Desesperado... Ahí estoy...
Temo a mí mismo... Está oscuro... Alguien llama... Susurra mi nombre...
No veo con claridad... Se acerca lentamente... Mi miedo se calma...
Oh, eres tú... Ya no tengo miedo...