...
Örökre halottnak lenni…
Örökre halottnak lenni a mában, és minden világban.
Érezni a lényegtelenség megbolygató magányát.
Egyé válni a semmivel vagy akár a végtelennel… a mindenséggel.
Talán csak gondolat… Talán csak remény de egyre közelebb ér…
Csak nézem a dolgokat magam elõtt… és mellettem.
Csak vagyok üresen és egyedül…
Vagy talán, mégsem?
Mert a halál fogja kezem…
Csak húz lassan, és közben meséli életem… Melyet eddig fájdalomként éltem…
És csak húz… De talán õ sem tudja hová… Csak távol innen… Bárhová
A virágok illatát már nem érzem, a patakok zúgását már nem hallom…
Nem látom a fákat akiket azelõtt oly szerettem…
A lét megbénít… És csak fújja gyászi himnuszom…
Ser eternamente muerto
Ser eternamente muerto...
Ser eternamente muerto en la niebla, y en todo mundo.
Sentir la perturbadora soledad de la insignificancia.
Convertirse en uno con la nada o incluso con el infinito... con el universo.
Quizás solo un pensamiento... Quizás solo una esperanza pero cada vez más cerca llega...
Solo observo las cosas delante de mí... y a mi lado.
Simplemente estoy vacío y solo...
¿O tal vez no?
Porque la muerte toma mi mano...
Simplemente tira lentamente, y mientras tanto cuenta mi vida... Que hasta ahora he vivido como dolor...
Y simplemente tira... Pero quizás ni siquiera él sabe a dónde... Simplemente lejos de aquí... A cualquier lugar.
Ya no percibo el aroma de las flores, ya no escucho el murmullo de los arroyos...
No veo los árboles que solía amar...
La existencia paraliza... Y solo susurra mi himno fúnebre...