Asszony Feketében
Késő őszi éjszakán, álmatlanság hajnalán,
már a Hold se volt sehol, pihenni tért.
Szobám sötét sarkából, egy árny vált ki a homályból,
csendben megállt, szót sem szólt, hozzám hajolt.
Éreztem: szívem dobban, tudtam: mindent tud rólam.
Nézett és én is néztem... az Asszonyt Feketében.
Lázas arcom fürkészte, hűvös, halálos csendben.
Láttam, a lámpafény hogy nő, sötét haján hálót sző.
Bólintott, halkan ennyit szólt: "van még idő..."
Mosolygott, búcsút intett, eltűnt és súlyos csend lett.
Köddé vált végleg az éjben... az Asszony Feketében.
Újra, ha eljön értem, akkor majd útra hív engem.
Vezet majd fekete csendben... az Asszony Feketében.
Mujer de Negro
En una noche tardía y fría, en el amanecer del insomnio,
la Luna ya no estaba en el cielo, buscando descanso.
Desde la oscura esquina de mi habitación, una sombra emergió de la penumbra,
en silencio se detuvo, no dijo una palabra, se inclinó hacia mí.
Sentí que mi corazón latía, supe que lo sabía todo sobre mí.
Nos miramos mutuamente... la Mujer de Negro.
Escudriñó mi rostro febril, en un silencio frío y mortal.
Vi cómo la luz de la lámpara se desvanecía, tejiendo una red en su oscuro cabello.
Asintió con la cabeza, susurró suavemente: 'hay tiempo todavía...'
Sonrió, me dijo adiós con un gesto, desapareció y un pesado silencio se apoderó del lugar.
Se desvaneció completamente en la noche... la Mujer de Negro.
Una vez más, si regresa por mí, entonces me llamará para emprender un viaje.
Me guiará en el silencio negro... la Mujer de Negro.