A Vég Útján
Jelek rajzolódnak a sûrû ködben elém
Bátran lépek, úgy érzem, van még remény.
A vének mit felém súgnak, egy mélyebb valóság,
Képzelem, vagy igaz? Az mindegy már...
A hegyek ormát látom,
Csupasz ágak vágnak az égbe a fákon
Varjak serege feketedik körben
A magány romjai hevernek egy gödörben
Levetik magukról a rothadó húst,
Érzem a mélység, magába húz.
Nem látom, csak hallom, feltámad a vihar
Nem kell sok és betemet a nedves avar.
Levegõm egyre fogy, elhagy az erõ
Nem tudok mit tenni, készül a rideg temetõ
Azzá vágyok válni, mi húsba marón fájhat,
A kegyetlen valóság csupasz fája,
Kitaszítva oda, hol senki se járhat,
Még magad se tudod, ki lehetsz�
Önmagad vagy az árnyad?
A testem kitaszít, és semmivé válik.
A lelkem, létem tükrét tárja elém,
Hogy lássam felfoghatatlan vágyam,
Mely oly fájón hasít belém.
Rám tekint a fagyos hold, a fény haldokol.
Varjak károgása jelzi a gyászt,
Most levetem magamról hazug leplem,
És a testem elenged.
Lelkem nemsoká a varjakkal repül
A fekete tömegbe vegyül
Nem tudom mi vár reám, meddig érek el
Sártól mocskos testem az avarral porlad el.
S az út, min oly bátran jártam, a vég útja volt,
Sötét ösvény, melyet megjár minden holt.
Jöjj velem s elmarad minden mit félsz,
Jöjj velem s megérint a legsötétebb éj
En el Camino de la Muerte
Jelek se dibujan en la densa niebla ante mí
Doy un paso valiente, siento que aún hay esperanza
Los ancianos susurran hacia mí, una realidad más profunda
¿Es imaginación o verdad? Ya no importa...
Veo la cima de las montañas,
Ramas desnudas se alzan hacia el cielo en los árboles
Una bandada de cuervos se oscurece en círculo
Los restos de la soledad yacen en un hoyo
Se despojan de la carne podrida,
Siento la profundidad, me absorbe
No veo, solo escucho, la tormenta se despierta
No falta mucho y la húmeda hojarasca me cubrirá
Mi aire se agota, me abandona la fuerza
No sé qué hacer, se prepara el frío cementerio
Anhelo convertirme en lo que puede doler en la carne,
El cruel árbol desnudo de la realidad,
Exiliado allí donde nadie puede ir,
Ni siquiera tú sabes quién eres,
¿Eres tú mismo o tu sombra?
Mi cuerpo es exiliado y se convierte en nada.
Mi alma, mi ser, me muestra el espejo,
Para que vea mi deseo incomprensible,
Que tan dolorosamente se clava en mí.
La fría luz de la luna me mira, la luz agoniza.
El graznido de los cuervos anuncia el duelo,
Ahora me deshago de mi falso velo,
Y mi cuerpo se libera.
Pronto mi alma volará con los cuervos,
Se mezclará en la masa negra
No sé qué me espera, hasta dónde llegaré
Mi cuerpo sucio de barro se descompone con la hojarasca.
Y el camino, por el que caminé valientemente, era el camino de la muerte,
Un sendero oscuro, que todos los muertos recorren.
Ven conmigo y dejarás atrás todo lo que temes,
Ven conmigo y serás tocado por la noche más oscura