1614
Megölelt újra az éjszaka
Véresõ itatta az elfeledett sírokat
Hol régi fájdalmak pihentek,
S meghalt minden fény.
Elhantolt testemben újra zuhog a vér,
Bánattal teli minden mozdulat.
Most újra hívom az éjt
Hogy borítsa rám fátylát.
A patakba merítem testem,
Hogy lemossam a kereszt minden mocskát.
Nézem az eget, s látom a sötét múltat
Máglyán égõ testem, és vér folyik a fákból.
Hozzám szólnak a fák, és átölel a mélység
Az õsi romok felett egy új, fagyos hold kél
Rég kimúlt gyötrelmek, most újra zokog a fény
Vihar felhõk körbe vesznek, szívem fölött új sötétség kél.
Sötétségbe fullad a fény, romba dõl a kereszt uralma,
Egy pillanatba tömörül több évszázad átka.
1614
La noche me abrazó de nuevo
La sangre embriagó las tumbas olvidadas
Donde descansaban antiguos dolores,
Y toda luz murió.
En mi cuerpo enterrado la sangre vuelve a fluir,
Cada movimiento lleno de tristeza.
Ahora llamo de nuevo a la noche
Para que me envuelva con su velo.
Sumergo mi cuerpo en el arroyo,
Para lavar toda la suciedad de la cruz.
Miro al cielo y veo el oscuro pasado,
Mi cuerpo ardiendo en la hoguera, y la sangre fluyendo de los árboles.
Los árboles me hablan, y la profundidad me abraza
Sobre las ruinas antiguas surge una nueva, helada luna
Dolores antiguos ya desaparecidos, ahora el llanto de la luz resurge
Nubes de tormenta me rodean, una nueva oscuridad se alza sobre mi corazón.
La luz se ahoga en la oscuridad, el dominio de la cruz se desmorona,
En un instante se condensa el peso de siglos de maldición.